A Wang folyó versei

Rómának a Tiberis nagy kanyarulatában fekvő mai belvárosa a császárkorban a falakon kívül eső bulinegyed volt. A hét dombra épült város évszázadokig távol tartotta magát az áradásoktól és maláriától fenyegetett folyóparti sík mezőtől, a Campus Martiustól, amelyet, mint neve mutatja, elsősorban katonai gyakorlótérnek használtak. Csak a köztársaság végétől vált a dictatorok majd csásázárok szokásává, hogy népszerűségük növelésére egy-egy pompás színházat, lóversenypályát, közfürdőt emeljenek itt.


Róma hanyatlásával és a vízvezetékek leomlásával a város súlypontja a folyó mellé tolódott át, s a monumentális oszlopok és árkádok közeit kézművesek és kiskereskedők tapasztották tele apró lakásaik és műhelyeik fecskefészkeivel. Octavia porticusából a római halpiac lett, Philippuséból a Fabi család háza, Marcellus színházából az Orsiniek erődpalotája. És Pompeius színházának területén üzemelt az egész középkoron át a Calcarara, a Mészégető, ahol az antik paloták márvány épületelemeit és szobrait alakították át sokkal hasznosabb építőanyaggá.



A fecskefészkek nagy részét a fasizmus számolta fel abbéli igyekezetében, hogy a világhódító Róma emlékeit megtisztítsa kétezer év rárakódott üledékétől. Az akció, mint helyi megnevezése – „sventramento di Roma”, Róma kibelezése – mutatja, egy steril és halott műemlék-zónát hozott létre a város közepén, a Colosseum – Forum Romanum körzetében. De a negyed eldugott helyein még számos tanúja maradt az ókori és középkori-reneszánsz emlékek egykori szimbiózisának. Például az egykori Halpiac utca, a mai via del Portico d’Ottavia elején a fenti térképen pirossal jelölt Manili-ház.




Hatalmas, töredezett antik párkányával és feliratával, antik dombormű-töredékeivel, kövei és színei sokféle patinájával ez az épület is úgy néz ki, mintha az egykor itt állt Neptunus-templom maradványai közé építették volna be. De elég elolvasni a homlokzat teljes hosszán végigfutó feliratot, hogy meglássuk, valami egészen másról van szó:

URBE ROMA IN PRISTINAM FORMA(M R)ENASCENTE LAUR. MANLIUS KARITATE ERGA PATRI(AM) (A)EDIS SUO NOMINE MANLIANAS PRO FORT(UN)AR(UM) MEDIOCRITATE AD FOR(UM) IUDEOR(UM) SIBI POSTERISQ(UE) SUIS A FUND(AMENTIS) P(OSUIT). AB URB(E) CON(DITA) M.M.CCXXI L AN(NO) M(ENSE) III D(IE) II P(OSUIT) XI CAL(ENDAS) AUG(USTAS)

„Amikor Róma városa régi formájában újjászületett, Laurentius Manlius, hazája iránti szeretetből alapjától építette fel, amennyire szűkös vagyonából tellett, ezt a maga nevéről Manlianának elnevezett házat a Zsidó téren magának és utódainak, Róma alapításának 2221. évében, életének ötvenedik évében, harmadik hónapjában és második napján, augusztus kezdete előtt tizenegy nappal.”

A ház tehát már eleve antik romnak épült. Pontosabban olyan antik palotának, amilyennek „Laurentius Manlius” az antik palotákat a környéken látható patchwork-épületek alapján elképzelte. Mindezt az ókori Róma újjászületésének jegyében, 1468-ban, a reneszánsz hajnalán, amikor Leon Battista Alberti Rómában az ókori romok hatása alatt megírja értekezését Az építészetről, és Mátyás király Budán megépíti az első reneszánsz palotát az Alpoktól északra. Maga a felirat is, amely a legelegánsabb klasszikus antikva betűkkel készült – olyan tökéletesen, hogy még a 19. század végén is számos régiségbúvár vélte antiknak – az ókori monumentális köztéri felirat feltámadásának első példája. Ez az egyszerű római polgár – Lorenzo Manei gyógyszerész, aki az ókori Gens Maniliával való azonosulásként latinosította nevét Manliusnak – által „klasszikus” stílusban épített ház minden nagy alkotásnál ékesszólóbban tanúskodik a kibontakozóban lévő reneszánsz erejéről és hatásáról.


Érdemes egy pillantást vetni a patchworkbe befalazott antik töredékekre is. Az antilopot zsákmányoló oroszlán mint a halál szimbóluma az ókori szarkofágok gyakori motívuma volt. Ilyen szarkofág-töredéket látunk befalazva az óváros északi részén is, a Medve utcájában – via dell’Orso –, amelyről hamarosan lesz még szó.





Az 1468-as feliratot két antik sírkő-töredék zárja le. A mai ember számára morbid ötlet: vajon melyikünk díszítené szívesen háza homlokzatát régi temetőből hozott sírkövekkel? De a felső sírkő még morbidabb tanulsággal szolgál a régi Róma antropológiájára nézve. Felirata szerint Publius Clodius Bromius elefántcsont-faragó, Aulus felszabadított rabszolgája, és ágyasa, Curiatia Ammia állíttatták Hilarium, mindkettejük deliciája, azaz gyönyörűsége sírjára. Azt gondolnánk, talán szeretett kisleányukról van szó, de nem. Mint Natalie-Christiane Zidek kimutatja 2012-es Delicati et deliciae. Versuch einer Begriffsbestimmung c. munkájában, a római sírköveken gyakran emlegetett delicatusok és deliciák olyan kiskorú fiú- és leányrabszolgák voltak, akiket gazdáik a maguk gyönyörűségére tartottak, akár emberi házikedvencként, akár gyerekpótlékként, akár szexuális tárgyként. Érzelmileg erősen kötődtek hozzájuk és halálukat éppúgy megsiratták, mint Catullus kedvese, Lesbia a rigójáét, s a rabszolgák és szabadosok közül egyedül nekik állítottak név szerinti sírkövet. Mintha a hozzájuk fűződő viszonyt illusztrálná az alatta lévő családi sírkövön a kisfiú kezében tartott kis házi kedvenc.




A párkány alatt évtizedeken át működő Bar Totò a környék társadalmi életének központja volt. Még én is gyakran betértem ide a 90-es évek közepén. Noha a cégtábla nem változott, mára már elegáns étterem vette át a helyét „Ristorante Il Portico” néven, amely az utca másik végén lévő Octavia porticusára mint könnyen megtalálható vonatkoztatási pontra utal – erről is írunk hamarosan. A mellette lévő Drogéria viszont hosszú évek óta zárva van. Ajtaja mellett a sok évtizeddel ezelőtti kínálat, és lehullott fa vagy kerámia betűi alatt a szellemfelirat egy villanásnyi betekintést enged az épület történetének rétegeibe.





A felirat említi, hogy a ház a Forum Iudeorum, Zsidó tér sarkán épült. Zsidó térből azonban egyszerre kettő is volt itt. Éppen itt volt a gettó határa (a Nolli-térkép alábbi részletén az ANGE(LI) felirat N-jével jelölt tömbön végighúzódó szaggatott vonal, amely aztán balra, a 752-es számmal jelölt vicolo de’ Cencin lefelé fordul), s így az 1025-tel és 1026-tal jelölt két tér között volt a gettó öt kapujának egyike. Ezért az 1025-ös tér a „piazza Giudea fuori del Ghetto”, az 1026-os a „piazza Giudea dentro del Ghetto”, azaz a gettón kívüli és belüli Zsidó tér nevet viselte.


A gettót 1862-ben nyitották ki. Lakói széttelepültek a környező utcákba, üzleteket, vállalkozásokat, éttermeket alapítottak. Ebből az időből származnak a Manili-ház első fényképfelvételei, amelyek már teljesen zsidó negyednek mutatják a környéket.





Az utolsó képen perspektívánk kissé jobbra fordul. A bal szélen éppen csak látszik a Manili-ház sarka, s a háttérben, néhány háztömbnyire, az Octavia porticusából kialakított halpiac, amelyről hamarosan újabb poszt következik. 1910-et írunk, megkezdődött a régi gettó bontása. A képről már eltűnt a középkori háztömb, de még nem épült meg az állami gimnázium: most először és utoljára láthatjuk olyan tágasnak, mint a császárkori Rómában, amikor a Circus Flaminius nyílt ezen a téren. És itt látunk, még utoljára, egy reneszánsz díszkutat is a gettón-kívüli-Zsidó-téren, amelyet a Nolli-térkép is jelölt a Manili-ház előtt. Hogy mi volt ez a kút, ki és miért állította itt, hová tűnt innen, és hol látható napjainkig, az már szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit, amelyet tulajdonképpen csak egyetlen házról akartunk írni, s valahogy mégis az egész Róma kétezer évét magába szippantotta. Úgyhogy új bejegyzést kell szenteljünk neki. Tartsanak velünk.

A Holubice című csehszlovák film („Fehér galamb”, František Vláčil, 1960) egy kis meglepetést tartogat a mai néző számára, ha viszonylag jól ismeri Prágát, és elég figyelmesen követi a filmet. Az alábbi jelenet egyetlen folytonos felvétel, amelynek során a kamera valahonnét a Revoluční utca egy magas pontjáról végigpásztázza Prága teljes horizontját, amilyen az a film készítésének idején, 1959-60 körül volt.


A Revolučníról dél felé tekintve hamarosan megpillantjuk a mai Palladium bevásárlóközpont – akkoriban még Josefká Kasárna, a csehszlovák néphadsereg kaszárnyája – íves ablakait és pártázatos oromzatát. Aztán további ismerős épületek bukkannak fel, az ezertornyú Prága nevezetességei. A kamera végighalad a Týn 13. századi Miasszonyunk-templomának gótikus ikertornyai előtt, s a távolban, a világos szürke magaslaton megpillantjuk a Petřínská rozhlednát, a párizsi Eiffel-torony által 1891-ben ihletett kilátótornyot, amely Petřín hegyét jelöli. A második tetőantenna után bukkan fel Prága legkönnyebben azonosítható landmarkja, a prágai vár, a Hradzsin. Azután pedig valami rejtélyes dolog következik.

Mi az ördög az ott?


Akik valamennyire is ismerik a város mai sziluettjét, jól tudják, hogy a fotón vörös nyíllal jelölt Letná dombján, amely a Svatopluk Čechről elnevezett híd felől tekint le a városra, egy metronómnak nevezett mobil konstrukció áll. 1959-ben azonban valami egészen más dolog állt itt. A fenti képen jól kivehetőek egy hatalmas sziklatömb tompa körvonalai, de ebből a távolságból nem tudjuk egyértelműen megállapítani, mi lehetett az.

Az összehasonlítás kedvéért, ez az, ami ma áll ott.


A kinetikus szobrot, Vratislav Karel Novák Stroj času („Időgép”) című munkáját széles körben „a Prágai Metronóm” néven emlegetik, noha mechanizmusa teljesen más, mint a Mälzel által feltalált közismert metronómé. 1991-ben állították fel itt, az első prágai ipari vásár 100. évfordulójára, amelyre ipari anyaga és formái is utalnak. Ideiglenesnek szánták csupán, de mint látni fogjuk, az ideiglenes olykor akaratlanul is tartóssá válhat, míg a tartósnak szánt dolgok olykor meghökkentően rövid életűek lehetnek.

S mint látni fogjuk, ez a poszt is meghökkentő fordulattal ér véget.

Emlékmű az örökkévalóságnak

1948-ban, nem sokkal a csehszlovákai kommunista hatalomátvétel után döntés született, hogy Sztálint nagy emlékművel tisztelik meg 70. születésnapjára Prága valamely kiemelkedő pontján. A különféle tervező bizottságok és más politikai ellenőrző testületek belpolitikai viszonyai azonban garanciát jelentettek rá, hogy a projekt előkészületei a vártnál sokkal hosszabb ideig tartanak. Több mint egy évbe telt, míg 1949-ben végre meghirdethették a hivatalos tervpályázatot.

A csehszlovák művészek számára felhívást tettek közzé, hogy önkéntes alapon ki-ki nyújtson be tervvázlatot a belvárossal szemközt magasodó Letná-domb csúcsára szánt emlékműre. Kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy az önkéntes részvétel valójában kötelezőt jelent minden valamennyire is neves szobrász számára.

Az elterjedt történet szerint Otakar Švec, az elismert szobrász, aki már a két világháború között jelentős életművet alkotott, egy gulyásleves mellett kérte meg festő barátját, hogy skicceljen fel számára egy vázlatot. Švecnek tetszett a skicc, kicsit igazított rajta, ennek alapján elkészítette és beadta a maga modelljét, s valószínűleg úgy gondolta, hogy részéről az ügy ennyivel le is van zárva.


Švec nem is gondolt rá, hogy ő nyerné meg a pályázatot. Feltételezte, hogy az eredményt már előre eldöntötték, s ezért nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy az ő tervét választották ki a benyújtott kilencven munka közül. A tervezés alkalmi körülményei (barátja állítólag egy szalvétára firkantotta fel a maga vázlatát) azt sugallják, hogy nem túl sok szellemi erőfeszítést ölhetett a projektbe.

Švec csapdába került. A pályázat lebonyolításán őrködő bürokraták hivatalos látogatások végeérhetetlen sorával tisztelték meg műtermét, szőrszálhasogató megjegyzéseket és kiegészítéseket fűzve a műhöz, amelyeket Švec kénytelen volt figyelembe venni. Ahogy az időbeli csúszás egyre nagyobbra nőtt, úgy vált egyre világosabbá, hogy egy csupán nagy műemlék nem lesz elegendő: gigantikusnak kell lennie. És ami szalvétára firkantott skiccként kezdte, az hamarosan a világ legnagyobb Sztálin-emlékművévé és Európa legnagyobb szoborcsoportjává dagadt.

A szobor két sor figura élén ábrázolta Sztálint. A baloldali sor a Szovjetunió, a jobboldali Csehszlovákia népét jelképezte. Az emlékmű 15 méter magas és 22 méter hosszú volt. Csupán Sztálin feje 52 tonnát nyomott, a teljes mű 17 ezer tonna súlyú volt. Hatszáz főnyi munkacsoport – művészek, építészek, kőművesek – dolgozott az emlékművön, amelyet kiváló cseh gránittal burkolt vasbeton alapzatán az örökkévalóságnak szántak.



Сталинский закон. Пётр Киричек, дуэт с С. Хромченко

A szerencsétlen Švec valószínűleg jól tudta, hogy szörnyet hozott a világra, és kételkedett benne, hogy valaha is meg lehet-e építeni. Úgy hitte, sőt talán remélte, hogy nem találnak majd elég jó minőségű gránitot hozzá, de végül a megfelelő gránitanyagot sikerült két helyről összegyűjteni. Abban az időben Csehszlovákiában nem állt rendelkezésre ekkora kőtömbök mozgatására alkalmas daru, s ezért a háborúban zsákmányolt német Panzer tankokat alkalmaztak erre a célra. A Kreml nyomása, úgy tűnik, igen erős volt. A szállítmányok útvonalán Prága utcáit ki kellett szélesíteni, a hidakat pedig megerősíteni, mindezt roppant költséggel.

Az építkezés csupán 1952. február 25-én, a szovjet hadsereg napján kezdődött meg az első gránittömbök elhelyezésével. Sztálin egy év múlva halott volt, de a munka természetesen tovább folytatódott. Most már túl késő volt visszalépni. Švecet nyilvánvalóan egyre inkább nyomasztotta a projektben való részvétel. Miután a szalvétára firkantott vázlatot epikus méretekre nagyították fel, szembeszökő módon kiütköztek hiányosságai. Švec a problémák egy részét úgy oldotta meg, hogy egyszerűen zászlót nyomott figurái kezébe, így takarva el az eredeti vázlat kidolgozatlan felületeinek egy részét. Egy történet szerint egy alkalommal nyilvános megalázás érte, amikor egy taxisofőr rámutatott, hogy a szobor cseh oldalán harmadikként ábrázolt nő nyilvánvalóan a szorosan mögötte álló férfi sliccéhez nyúl.


Az emlékművet végül 1955. május 1-én avatták fel. Hruscsov ítélete: „Túl nagy, túl későn.” A prágai nyelv a fronta na maso, „sorbanállás húsért” nevet adta a szobornak, amely leplezetlen utalás volt a tervgazdálkodás által létrehozott élelmiszerhiányra. A művész, Otakar Švec nem volt jelen az avatási szertartáson. Néhány héttel korábban öngyilkosságot követett el, akár felesége nem sokkal korábbi öngyilkossága, akár az általa világra hozott szörny lidércnyomása miatt, amelyeket tovább súlyosbított a titkosrendőrség szüntelen felügyeletének nyomasztása.


Švec halálának pontos időpontja egészen a közelmúltig megállapíthatatlan volt, s mint egyfajta legenda, több változatban terjedt. Számos forrás állítja, hogy egy nappal az emlékmű május 1-i felavatása előtt vetett véget életének, azt sugallva, hogy a szobor volt az öngyilkosság legfőbb oka. A cseh Wikipedia azonban április 4-ét adja meg halála napjának, míg az angol Wikipedia március 3-át. Az utóbbi dátum, úgy tűnik, a Mariusz Szczygieł által Gottland c. könyvéhez végzett cseh levéltári kutatásokon alapul, s így ez látszik a legelfogadhatóbbnak.

Nyolc év örökkévalóság

1956. február 25-én, három évvel Sztálin halála után Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán beszédet tartott О культе личности и его последствиях („A személyi kultuszról és következményeiről”) címmel, amely keményen elítélte Sztálint és a személye körül kialakult kultuszt. Ettől kezdve a prágai emlékmű napjai meg voltak számlálva. Nagy presztízsű nyilvános projektből egy csapásra a cseh kommunista párt szégyenfoltjává vált. Tűnnie kellett.

Noha bizonyára mindenki úgy szerette volna a pártban, azért egy ilyen masszív építményt mégsem lehetett titokban eltüntetni. Ezért aztán úgy döntöttek, hogy legalább gyorsan, egy csapásra végeznek vele, dinamittal robbantva fel a szobrot. 1962 novemberében nyolcszáz kilogram robbanóanyaggal aknázták alá. Noha a robbanás kétségkívül hallható volt nemcsak a Letná környékén, hanem az egész városban, a cseh sajtó mélységesen hallgatott a dologról. Hivatalosan tilos volt fotót készíteni, de néhány kép mindazonáltal mégis fennmaradt róla.



Körülbelül egy évbe telt elhordani a szobor maradványait. Talapzata a következő 29 éven át kínosan üresen állt, míg csak a „Prágai Metronóm” meg nem találta rajta ideiglenesnek szánt, de mindmáig állandó helyét.

A nyilvános emlékezet letéteményese

Egy másik film bepillantást enged abba is, ami ezután történt. A Postava k podpirání („Egy figura támaszra vár”) című cseh filmet, a hamarosan beköszöntő cseh új hullám előhírnökét 1963-ban, nem sokkal az emlékmű romjainak eltakarítása után forgatták Prágában. A rendezők, Pavel Juráček és Jan Schmidt a film vége felé hangsúlyosan szerepeltetik az üres talapzatot, odáig is elmenve, hogy az előző jelenet hangját – amelyben egy bojlert cipelő férfi megbotlik és legurul a lépcsőn – továbbviszik abba a jelenetbe is, ahol a Sztálin-kolosszus hangsúlyosan nem jelenik meg a háttérben.


A kép a politikai klíma változására, a kontroll enyhülésére, az olvadásra utal. A főszereplő hiábavaló erőfeszítéseit, hogy megtalálja a titokzatos bürokratát, Josef Kiliánt, és ezáltal megszabaduljon egy bérelt macska terhétől, a külföldi kritika a „kafkai” jelzővel illette, s a hazai cenzúra korábban ismeretlen toleranciával fogadta a hivatalos szervek működését illető burkolt bírálatát. Megszabadulva Sztálin megkövült panoptikumbeli tekintetétől, amely egykor a magasból fúródott közvetlenül a város szívébe, a nap végre felderült. Felvirágzott a cseh új hullám, majd eljött a cseh tavasz, amely elhozta az „emberarcú szocializmus” optimista ígéretét. Ez az ígéret, mint ma már jól tudjuk, tragikusan elsietett volt.

Érdekes módon a Sztálin-emlékmű közösségi emléke a gránitnál és a vasbetonnál is ellenállóbbnak bizonyult a pusztítással szemben. Még ma is jó néhányan vannak Prágában, akik „Sztálinnál” beszélnek meg találkozót „a metronómnál” helyett. A helyszín a kollektív emlékezet fix pontjává vált, amelynek helyi értékét a bársonyos forradalom óta újra és újra kiaknázzák a politika és a reklám céljaira. Az 1990-es évek elején a Sztálinról elnevezett kalózrádió sugárzott a talapzatban kiképzett helyiségekből. 1996-ban Michael Jackson szobrát állították fel itt koncertturnéjának reklámozására. Az 1998-as parlamenti választások során Václav Klaus plakátja jelent meg rajta.


Švec életművének tiszteletére és öngyilkosságának 51. évfordulóján, 2006-ban Martin Zet cseh művész szervezett kiállítást Osud národa - sochař Otakar Švec („A nemzet sorsa - Otakar Švec szobrász”) címmel, amelyen Švec korábbi műveinek képeit is bemutatták. A kiállítás helyszíne az Artwall volt, az a Letná-domb folyóparti homlokzatán kialakított nyilvános kiállítótér, amelyről egy korábbi posztban már beszámoltunk.

2011-ben, a Prague Quadrennial fesztivál keretében a „Tears of Stalin” felirat hatméteres fehér betűi tűntek fel a talapzaton, valószínűleg utalásképpen a prágai turistacsalogatóként árusított „Stalinovy slzy” (Sztálin könnyei) vodkára. Legutóbb pedig, a 2013 októberében tartott parlamenti választás első napján a Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint ábrázoló óriásposzterrel hívta fel itt egy csoport a figyelmet a kommunizmus visszatérésének fenyegetésére a Cseh Köztársaságba.

A kommunista tömb országaiban valaha az a mondás járta, olykor őszintén, olykor keserű iróniával: Пока Сталин жибёт, всё будет хорошо („Amíg Sztálin él, minden jó lesz”), amelyet ma Prágában úgy használnak: „amíg a metronóm ott áll, minden jó lesz Prágában”. A prágai Sztálin-emlékmű rég a múlté, ám a helyszínnek a Letná-domb tetején még mindig erőteljes politikai töltete van a kollektív emlékezetben, amelynek hosszú időre van szüksége, hogy megfakuljon.

…которую мы потеряли… – „…amelyet elvesztettünk”. Az orosz állandósult szókapcsolatnak, amelyet például a szocializmus idején elpusztított történelmi Moszkváról szóló tévéfilmek és retró-útikönyvek címében használnak előszeretettel, olyan tragikus és nosztalgikus felhangja van, amit magyarra az ʻelveszített’ sőt ʻelrabolt’, vagy még inkább a szabódezsői ʻelsodort’ melléknévvel kell fordítanunk. Еда, которую мы потеряли. „Az étel, amely nincs többé.” Ezzel a címmel jelent meg az orosz Forbes magazin mai nagy fényképes riportja, amely egyenként veszi számba azokat a kedves élelmiszereket, amelyeket kézbe többé már nem vehet az orosz, miután Medvegyev miniszterelnök tegnap bejelentette, hogy Oroszország megtiltja bizonyos élelmiszerek – tejtermékek, hús és hal, zöldség és gyümölcs – behozatalát azokból az országokból, amelyek csatlakoztak az Oroszország elleni szankciókhoz. És amelyek eddig Oroszország legfontosabb élelmiszer-beszállítói voltak.

Nyugaton – így Magyarországon is – elsősorban arról szólnak a hírek, hogy mit veszít a tiltással az EU-országok gazdasága. A Forbes viszont azt mutatja meg, mit veszítenek vele az oroszok. A Forbest ugyan a gazdagok lapjaként tartják számon, s ennek megfelelően az egyes élelmiszerfajtákat főként ínyenc árukkal illusztrálja, ám minthogy minden orosz ebbe a kategóriába igyekszik feltörekedni, s többek között a Forbesből nézik ki, mit kell ehhez fogyasztani, ezért ezeknek az élelmiszereknek az eltűnése széles néprétegeket érint érzékenyen.Az érzelmi hatást az étvágygerjesztő fotók is fokozzák: látjátok, ennek az életszínvonalnak az elvesztésével fizetjük meg a donyeci balhé árát.

A fénykép, amelyen egy tarnówi haszid büszkén feszít oldalkocsis motorkerékpárján, több okból is egy korszak végét jelzi. Egyfelől az 1938-as évszám, az utolsó békeév, amely után többé semmi sem lesz az, ami volt. Másrészt a motor, s a jobbról balra és másféle íráshoz szokott kéz ügyetlen latin betűi, amelyek arra mutatnak, hogy a hagyományos világ, a stétlek és haszid közösségek zárt világa ekkorra már mindenképpen megindult a felbomlás útján. És Marek Tomaszewski, a Tarnów. Żydowskie krajobrazy (Tarnów, zsidó látképek, 2012) szerzője is a könyv utolsó, az egykori világot elbúcsúztató fejezetében közli a képet.


Marek Tomaszewski tarnówi képeslap- és fényképgyűjtő 2011-ben már közzétett egy pompás könyvet gyűjteményének anyagából Tarnów: wędrówka w przeszłość z kartą pocztową (Tarnów: utazás a múltba a képeslap hátán) címmel, amelyből még idézni fogunk. Ezután is maradt azonban elég anyaga egy külön tarnówi zsidó fotókötet összeállításához. Tarnów, huszonötezres zsidó lakosságával, Galícia negyedik legnagyobb zsidó városa volt Lemberg, Krakkó és Stanisławów (a mai Ivano-Frankivszk) után, de 40%-os zsidó számarányával az első. Nem csoda, hogy a fotóalbumok és tulajdonosaik eltűnése után is össze lehetett mégy gyűjteni annyi képet, hogy abból aztán ki lehessen válogatni az albumot illusztráló kétszázötvenet. A Lwowska utcának az előszót kísérő négy fotóját, említi Tomaszewski, például csak néhány nappal a nyomdai leadás előtt vásárolta e-bayen Németországból.


A fotók tényleg lenyűgözőek. Noha készítőjük többnyire ismeretlen, sokuk mégis méltó párja Menachem Kipnis, Alter Kacyzne vagy Roman Vishniac híres sorozatainak, ami egyúttal azt is jelzi, mennyi felvétel rejtőzködhet még erről a világról, amelyről húsz éve még úgy tartották, szinte nyom nélkül múlt el. És a könyv nagy érdeme, hogy ezt a világot a képek mellett hosszú szövegekkel is segít megeleveníteni. A pusztulást túlélő tarnówi zsidók Izraelben mindjárt az 1940-es évek végétől elkezdték leírni és összegyűjteni visszaemlékezéseiket, s ezeket 1954-ben jiddis, héber és lengyel nyelven is közzétették, utóbbit Tarnów. Egzystencja i zagłada żydowskiego miasta (Tarnów. Egy zsidó város élete és pusztulása) címmel. Ebből származnak a könyv szemelvényei.


A szemelvények a zsidó mindennapok eleven leírásával kezdődnek, az utcák és terek jellegzetes figuráival, a kocsisokkal, a borbéllyal, vendéglőkkel, hordárokkal. Bemutatják a vallásos haszidok ünnep- és hétköznapjait, a szegénynegyed nyomorát, a munkások küzdelmét egy jobb életért. Beszámolnak róla, hogyan köszöntött be a huszadik század a városba, az 1914-1915-ös pusztító orosz megszállásról, a két világháború közötti polgári életről. És aztán 1939. szeptember elsejéről, a háború első napjáról, a német megszállásról, a gettó felállításáról, az elhurcolásról. A menekülésről, lengyel segítséggel. A túlélésről.


Olyan ritkaság, hogy egy egykori zsidó kisvárosról ilyen gazdag képanyag és részletes beszámoló maradjon fenn, s egy könyvben egymásra is találjon, hogy azt gondolom, érdemes belőle több történetet is idézni néhány egymást követő posztban, hogy az így megelevenedő stétl segítsen képet alkotni arról a sok másik stétlről is, amelyekről nem maradt fenn emlék. In medias res kezdjük, s a város mindennapjainak leírását a következő posztra hagyva elsőként a tarnówi Al Caponét, Idele Mucot mutatjuk be Mordechai David Brandstetternek, a héber irodalom nagy tarnówi mesterének Jozef Hajman közvetítette elbeszélése alapján. Idele Muc figurája arról tanúskodik, hogy a zsidó alvilág olyanfajta királyait, mint az odesszai Benya Krik, nem pusztán Iszaak Babel fantáziája teremtette avagy színezte ki, hanem valóban léteztek, külön típust alkottak, s talán jóval több városban voltak jelen, mint ahányból említés maradt róluk.


„Manapság, amikor a new yorki és chicagói közbiztonságról olvasok, s amikor Al Caponéről, a chicagói alvilág királyáról hallok, mindig visszaemlékszem a történetekre, amelyeket gyerekkoromban hallottam a tarnówi Al Caponéről, aki, hogy finoman fogalmazzunk, a tarnówi tolvajok fejedelme volt hetven évvel ezelőtt. A városban csak Idele Ganef [a Tolvaj], vagy Idele Muc néven emlegették őt.

Idele Muc fiatal korában zsebmetsző volt, s ügyességének köszönhetően egy tolvajbanda főnöke lett. Ahogy teltek az évek, felhagyott a mesterség gyakorlásával, de továbbra is tanította azt a fiataloknak. A rendőrséggel való összeköttetésének köszönhetően, ha bandája egy tagját elfogták, Idele Muc a legtöbb esetben – akárcsak manapság Al Capone – képes volt rövid időn belül kihozni őt a hűvösről.

Lopás esetén a károsult többnyire egyenesen Idele Muchoz fordult, aki eleinte meglepetést színlelt, hogy ilyen ügyben keresik őt, de egy rövid beszélgetés során a károsultnak sikerült rátukmálnia egy összeget, majd a lopott holmi hamarosan és titokzatos módon visszakerült tulajdonosához.

Idele Muc vezette be azt a rendszert is, amelyet ma Al Capone gyakorol, s amelynek révén a gazdagabb zsidók bizonyos összeg lefizetése ellenében egy ideig biztonságban érezhették magukat mindenfajta megkárosítástól. Idele Muc, minthogy „tisztességes ember” volt, rendszerint betartotta kötelezettségét. De ha úgy érezte, hogy a lefizetett összeg túl kevés volt a védelme alatt álló vagyon mértékéhez képest, vagy ha a „biztosított” késlekedett befizetni a „biztosítási részletet”, egy váratlan lopás gyorsan arra indította, hogy azonnal keresse fel Idele Mucot.

Idele Muc sikeres nyomozóirodát működtethetett volna, amelynek nagy forgalma lett volna a városban. Kémei jól szervezett és hatékony hálózatának köszönhetően mindig pontosan tudta, kihez mennyi és milyen áru érkezett, az illető lakásának beosztását, házának napi működését, és így tovább. És főként azt, ha mindennek fényében a „biztosítási díj” „tisztességtelennek” tűnt számára.

Brandstaetter [Mordecai David Brandstaetter, a későbbi neves héber író] igen fiatal korában – nem több mint tizenhét évesen – kötött házasságot egy köztiszteletben álló és gazdag helyi tímár, Abraham David lányával. Abraham David Idele Muc „biztosítottjai” közé tartozott. Ennek ellenére egyik éjjel két kicserzett birkabőrt loptak el a magas falakkal körbevett udvarán álló lezárt fészerből. Abraham David nem tehetett mást, mint hogy hívassa Idele Mucot, hogy tárgyaljon vele.

Minthogy Abraham David gazdag és köztiszteletben álló tímár volt, Idele Muc elfogadta a meghívást, és személyesen kereste fel Abraham Davidot. Ez ünnepélyesen fogadta, s asztalhoz invitálta őt, ahol felesége, Goldele mellett ott ült Brandstaetter és felesége is. A tímár panaszt tett vendégénél az előző éjszaka történt lopás miatt. Idele Muc nagyon együttérzett vele. „Nem lehet bírni ezekkel a tolvajokkal. Minden határon túlmegy az arcátlanságuk”, mondta. A tímár megkérte őt, hogy tapasztalt és bölcs ember lévén adjon neki tanácsot, utalva rá, hogy hajlandó lenne fizetni az ellopott javakért, amelyek amúgy nem is az övéi voltak, hanem egy ügyfélé. Idele Muc válaszában hosszan panaszkodott a nehéz időkről, majd megjelölte az összeget, amellyel „kárpótolni” lehetne a tolvajokat a lopott holmiért. Azt is hozzátette, hogy ha bárki a házban bármilyen gyanús hangot hallana az éjjel, mintha valami nehéz tárgy esne le, ne essenek pánikba, és ne kíváncsiskodjanak, mi okozhatta, mert bármely kíváncsi számára súlyos következményei lehetnek a dolognak.

Annak jeléül, hogy a megbeszélés véget ért, a házigazda vodkát és süteményt rendelt, hogy megünnepeljék a közös megelégedésre kötött megegyezést. Idele Muc ivott a házigazda és a háziasszony egészségére, majd udvariasságból fiatal vejük – a héber irodalom jövendő gyöngyszeme – egészségére is. Az oldott beszélgetés során Brandstaetter megkérdezte a vendéget, hogyan volt lehetséges ilyen lopást elkövetni ennyire magas és még dróttal is szegélyezett kerítésen belül, s hogyan birkózhatott meg valaki a fészer erős lakatjával. Idele Muc nagyon dühbe gurult a fiatalember naiv kérdése hallatán, s minthogy már jócskán a vodka hatása alá került, vendéglátójához fordulva azt mondta: „Arcátlanság a fiatalember részéről ilyet kérdezni. Sok évtizeden át űztem a tolvajmesterséget, és higgye el nekem, kemény és kimerítő munka ez! S most ez a tapintatlan fiatalember azt akarja, hogy egy csapásra mondjam el neki, hogy mennek az ilyen dolgok…” A vendéglátó igyekezett megnyugtatni vendégét, veje ifjú korának számájára írva az ostoba kérdést. Még egy pohárral ittak, s az addigra már lecsilapodott Idele Muc elbúcsúzott a vendégszerető háztól.

Aznap éjjel olyan hang hallatszott David házának előterében, mintha valami súlyos tárgy zuhant volna a földre. Másnap reggel David felismerte a néhány nappal korábban ellopott bőröket, amelyeket épp olyan állapotban szolgáltattak vissza, ahogyan elvittek.”

Boletice temploma a legrégibb ma is álló románkori templom Dél-Csehországban. Tornya és hajója a 12. század végén épült, négyszögű, keresztboltozatos presbitériumát száz évvel később emelték az eredeti félköríves apszis helyén. 1410 és 1420 között a presbitérium északi oldalához önálló kápolnával is felérő pompás hálóboltozatos sekrestyét építettek, minden bizonnyal ugyanaz a prágai Hans kőfaragó – a cseh szakirodalomban Jan Staněk –, aki 1407 és 1410 között III. Rosenberg Henrik költségén a český krumlovi Szent Vitus-templom pompás hálóboltozatát és a boleticeihez hasonló sekrestyéjét is készítette, mindkettőt a késő gótika híres prágai építőmestere, a prágai Szent Vitus-székesegyházat, a Károly-hidat, Karlštejn várát vagy a kutná horai Szent Barbara-templomot építő Peter Parler útmutatása alapján. A boleticei falusi templom ilyenformán ezek unokatestvérének tekinthető.


Mindez arra utal, hogy Boletice temploma nem egyszerű falusi templom volt. És valóban: a templomot és a környező birtokokat a dél-csehországi művészet nagy mecénása, II. Přemysl Ottokar király adományozta 1263-ban az általa ekkor alapított Zlatá Koruna ciszterci kolostornak, néhány kilométerrel Český Krumlov alatt a Moldva mentén. Az új birtokosok valószínűleg aktívan használták a kolostoruktól nem messze fekvő templomot: a pompás sekrestyén kívül erre utal a megnagyobbított, szerzetesi használatra alkalmas szentély is, amelyben az 1991-es restauráláskor 14. századi freskókat tártak fel. A korabeli biblia pauperumok kompozícióit követő krisztológiai ciklus az északi falon kezdődik az Angyali Üdvözlettel, s a déli falon zárul az Utolsó Ítélettel, amelyen egy ciszterci szerzetes figurája is kivehető az üdvözültek körében. Ugyanakkor a nyugati karzatra kívülről, önálló toronyban felvezető északi csigalépcső, és a karzaton kiképzett gótikus ülőfülkék világi kegyúrra is mutatnak: ez minden bizonnyal II. Rosenberg Ulrich volt, akinek Zsigmond császár és magyar király 1420-ban zálogosította el Zlatá Korunát annak minden birtokával együtt. Bőkezű mecénásról tanúskodnak az egykori gótikus oltárok 1390-1450 között készült darabjai is, a védőszent Szent Miklós képmása, Szent Katalinnak az internacionális gótika „szép Madonnáit” utánzó szobra, a Madonna a gyermekkel, és a feszület, amelyről Krisztus képmását – a garamszentbenedeki korpuszhoz hasonlóan – a nagypénteki szertartás után levették és úrkoporsóba fektették.


A templom ugyanakkor a környék plébániatemplomául is szolgált. Bejárata éppen azért került a megszokott déli helyett az északi oldalra, mert arrafelé feküdt a falu. A hajó déli oldalát valaha hatalmas Szent Kristóf-freskó borította, amelyet felirata szerint „1623 hat Walburga Jungfrau aus Hörwitzl malen lassen”, a szomszédos Hörwitzlben/Hořičkyban élő Walburga rendelt meg 1623-ban.


Mindezt a közeli kájovi búcsújáróhely 750. évfordulójára tavaly megjelent 750 let Kájova c. monográfia Boleticéről szóló fejezetéből tudom: a falu ugyanis ma Kájov községhez tartozik.


Kájovból nem mutat útjelző tábla Boletice felé. A térképen túl csupán a keskeny Boletická utca neve sugallja, hogy jó irányban járunk. Az út a falun túl is ugyanolyan keskenyen folytatódik, s csakhamar véget is ér, legalábbis számunkra.


Az egymást követő táblák megálljt parancsolnak. Zárt katonai zónához értünk, a Boleticei Katonai Körzet határához, ahová az angol és a (hibás) német szöveg szerint tilos, a cseh szöveg szerint engedélyhez kötött a belépés.

A Boleticei Katonai Körzetet az 1950. július 1-én kiadott rendelettel hozták létre hadgyakorlatok, illetve esetleges csapatösszevonás céljára itt, az osztrák és bajor határ közelében. A Krumlovtól nyugatra fekvő hegyvidék jelentős részét magában foglaló, közel 300 négyzetkilométeres zárt körzet létrehozásához negyvennyolc községet kellett felszámolni. Ezek túlnyomórészt német lakosságát már 1945-46-ban elűzték, illetve deportálták, s 1949 folyamán a kevés itt maradt vagy betelepült csehet is kitelepítették innen, a településeket pedig lerombolták. A falvak között volt Beníkovice (Penketitz), Bezděkov (Pösigl), Bílovice (Pilletitz), Bláto (Benetschlag), Boletice (Polletitz), Břevniště (Tussetschlag), Chlumany (Chumau), Dětochov (Tichtihöfen), Dolany (Dollern), Dolní Brzotice (Böhmdorf), Hořičky (Hörwitzl), Horní Brzotice (Perschetitz), Hostínov (Hossen), Hvozd (Hochwald), Jablonec (Ogfolderhaid), Kovářovice (Schmieding), Květná (Blumenau), Květušín (Quitosching), Lomek (Haidl), Loutka (Reith), Lštín (Irresdorf), Maňávka (Böhmisch Haidl), Míšňany (Meisetschlag), Mladoňov (Plattetschlag), Nová Víska (Neudörfel), Nový Špičák (Neu Spitzenberg), Ondřejov (Andreasberg), Osí (Schönfelden), Otice (Ottetstift), Petrov (Peterbach), Podvoří (Podwurst), Polečnice (Neustift), Polná na Šumavě (Stein im Böhmerwald), Pražačka (Pragerstift), Račín (Ratschin), Sádlno (Zodl), Šavlova Lhota (Schlagl), Skelná Huť (Glashütten), Stará Huť (Althütten), Starý Špičák (Alt Spitzenberg), Střemily (Richterhof), Strouhy (Graben), Svíba (Schwiegrub), Třebovice (Siebitz), Vitěšovice (Kriebaum), Vítěšovičtí Uhlíři (Kriebaumkollern), Vlčí Jámy (Wolfsgrub), Vražice (Proßnitz), Zadní Bor (Hinterhaid), Zlatá (Goldberg), valamint számos tanya, malom és más kisebb település.



„Hogyan lehet bejutni a boletice templomhoz?” kérdezem a kájovi búcsújáró templomban a nővért. „Hát… talán a tanácson lehetne engedélyt kapni.” Átkísér az önkormányzatra. Az önkormányzat azonban péntek délután már zárva van.

Egy óra múlva a másik szomszéd község, Chvalšiny/Kalsching reneszánsz főterén járunk. Ez már valóságos város Kájovhoz képest, még múzeuma is van egy tekintélyes reneszánsz lábasházban, a böhmerwaldi barokk faúsztató csatornarendszer – amellyel az Alpok másik oldalára, a Dunáig úsztatták fel meg le a fát! – tervezője, Joseph Rosenauer mérnök szülőházában. Hátha a múzsák otthonában többet tudnak arról, hogyan jutnak be a katonai területre azok, akiknek a templomról készült fotói fel-felbukkannak a neten. A jegyárusító néni örömmel fogad. Google-mailboxából előkeres egy e-mailt, amelyet csak néhány hete küldött szét a katonai körzet parancsnoksága, a turistaidényben megszaporodott illegális behatolási kísérletek miatti tájékoztatóul, hogyan juthatnak be legálisan turisták a körzetbe. Szombaton és vasárnap a hadgyakorlatok szünetelnek. Ezért ilyenkor a körzet „A” zónájába, kizárólag gyalog vagy biciklivel, engedély nélkül is szabad a belépés.


Másnap reggel hatkor gyalogosan indulok Kájov határából. Három kilométer múlva sorompóhoz érek. A sorompót kezelő Rumcájsz-külsejű katona kíváncsian néz rám. „Magyar művészettörténész vagyok, a boleticei templomot jöttem megnézni.” Magától értődően tessékel tovább, nyilván mindennapos vendég errefelé az ilyen.

A zónában a főúton már biciklis útjelzések is vannak a szombat-vasárnapi látogatóknak, de a mellékutakra letérni tilos. Hamarosan eljutok a főparancsnokság harckocsi-akadályokkal védett kettős épületéhez. Itt állt az 1930-ban 57 német lakosú Dollern/Dolany.


Az út innen emelkedni kezd az egykori Boletice felé. Egyre szebb kilátás nyílik a krumlovi hegyvidékre. Az út mentén kifosztott kápolna: 1990 után rakták rendbe, s egykori képe helyett Neumann 1913-as „Szent Cirill és Metód megtéríti a cseheket” c. képének, a cseh nép-nemzeti romantika alkotásának másolata látható celofán alatt. Az egykori falu határában azonban még áll, igaz, már felirat és kereszt nélkül, a Szent Hubertusnak, az erdőjárók német vidéken tisztelt védőszentjének szentelt kápolna. És innen nézve már kibukkan a fák közül a Szent Miklós-templom tornya is.


Az aszfaltútról a kék jelzésű út tér le a templomdomb irányában. Igazi Majmok bolygója-feeling: az autót hetven éve nem látott beton utat már visszahódította a természet, benőtte a moha és a cserje, s részben elnyelte a mocsár. De gyalogtúrázót sem sokat láthatott, mert kitaposott út sincs rajta. Térdig érő nyirkos aljnövényzetben gázolok, reménytelenül csapkodom a böglyöket és szúnyogokat.

A fák között régi négyoldalas szentkép-oszlop tűnik fel. Jó helyen járok. Az egykori út a dombra visz fel. Kőfalak romjai, egykori házak, iskolaépület, temetőfal. Az erdő, amelyet a 90-es évekig még irtottak, ma már mindent benőtt. Az út végén, a templom előtt harckocsi-akadályok.


A templomkert kő kapuján 1666-os évszám. A kapun belépve jobbra német feliratú sírkő talapzata, rajta mécses. Több más sírkő is hever a kertben, de felirat már nincs rajtuk, csak egyiken egy 1918-as évszám, a másikon két egykori fénykép helye, két szem ürege. A templom körüli néhány métertől eltekintve mindent derékig benőtt a gaz, közte elvadult egykori kerti növények, sásliliom, apró szemű finom málna.


Polletitz temploma a falu kiürítése és lerombolása után még hosszan érintetlenül állt a szigorúan zárt katonai körzetben. A 60-as évek elején, a csehszlovákiai enyhülést követően azonban fosztogatók kezdték járni a körzetet. A templomba is többször betörtek, gótikus és barokk műtárgyakat raboltak el, s amit el nem vittek, jórészt összetörték. 1964-ben ezért a megmaradt műtárgyakat – a fent látható szobrokat és a barokk oltárok, padok és bútorok maradványait – négy különböző múzeumba szállították, a a templom harangját a lužnicei plébános kérte „kölcsön”. 1967-ben a már kiürített templomban forgatta František Vláčil az Údoli včel (A méhek völgye) című kosztümös filmjét, amely egy elképzelt történelemmel, templomos lovagokkal, várurakkal, remetékkel tölti meg a Böhmerwaldnak a németek elűzésével kiürült középkorát. A fanatikus ritter, Armin von Heide itt keresi fel a papot, hogy tudtára adja, hogy barátja, Ondřej bűnben él tulajdon mostohaanyjával a vlkovi, azaz farkaslaki várban (valójában a kuklovi kolostorban, lásd a fenti térkép felső szegélyét). A film öt percen át, 1:23:42-ig mutatja a templom belsejét, amelyet ekkorra már teljesen kiürítettek. Az Istentől elrugaszkodott berendezés a gagyi töviskoszorúkkal és gagyi rózsafüzérekkel, és főleg a katalán románkori szobrokat utánzó, de inkább afrikai totemekre hajazó gagyi oltárfigurákkal a gagyi oltárokon a sekrestyében és a hajó két oldalán, ahol középkori templomban oltár soha nem állhatott, mind filmes kellék. De maga a templom glatt kóser.


Az 1968-as szovjet megszállás után a katonai zónának ezt az osztrák határhoz legközelebb eső részét a szovjet hadsereg sajátította ki magának. Ettől kezdve a cseh hatóságoknak nem volt beleszólása a templom sorsába. 1989-ben a templomot rettenetes állapotban vették át a kivonuló szovjet csapatoktól. Valóban a huszonnegyedik órában kezdtek hozzá 1991-ben a felújításhoz. Hogy milyen kezdőpontról, azt jól mutatják Monudet (fekete-fehér) és gemaerz (színes) fotói 1990-ből, valamint egy 2007-es koncert képei a templombelsőről, amelyet az átvétel állapotában konzerváltak.




A templom előtti tisztásról még egyszer körbenézünk a gyönyörű és néptelen hegyvidéken. Kezünkben egy fénykép és egy leírás, amely segít elképzelni, mit láthattunk volna ugyaninnen hetven évvel ezelőtt. A szerző, Engelbert Schwarzbauer (1877-1960) teológus, akit a száműzöttek a legnagyobb böhmerwaldi katolikus papként búcsúztattak nekrológjában, a Boleticével szomszédos Hörwitzlben/Hořičkyben született és Boleticében járt iskolába. Száműzetése tizenkettedik évében, és halála előtt két évvel tekintett végig képzeletben szülőföldjén, a kitelepített németek Glaube und Heimat folyóiratába írt egyik utolsó cikkében. Írását a német eredeti híján csehből fordítjuk magyarra, a böhmerwaldi német irodalomnak szentelt Kohoutí kříz / ’s Hohnakreiz / a Kakaskereszt  szájtról.


„Az előttem fekvő fényképen Polletitz (Boletice) temploma látszik, s tőle balra Polletitz falu egy része. Jobbra, gyalogosan alig öt percre fekszik Dollern (Dolany), a bischofteinitzi (Horšovský Týn) községi iskola hitoktatója, Anton Feyrer szülőfaluja. A kép jobb szélén Krenau (Křenov) falu néhány háza látszik: ez már Gojau (Kájov) plébániájához tartozik. A háttérben fenségesen magasodik a Schöninger (Kleť) hegye a Josefsturmmal (Josefská vež), a krumauiak (Český Krumlov) kedvelt kirándulóhelyével. Krenau és a Schöninger között a völgyben fekszik a képen nem látható Losnitz (Lazec), ahol a höritzi (Hořice) passiójátékok messze földön ismert Krisztusa, Johann Bartl iskolamester meglátta a napvilágot. Észak felé haladva három kilométerre van Kalsching (Chvalšin) valaha bájos városkája, az azóta sajnos elhunyt Ottomar Rausch dékán egykori székhelye. Ez a munkamániás atya nem csupán a lelki gondozást végezte odaadóan, de szenvedélyesen kutatta a régió történetét is, s minden ezzel kapcsolatos adatot gyűjtött. Közeli barátjaként tudom, hogy nagyon szerette volna feldolgozni és egy kötetben közzétenni mindazon jeles személyiségek életrajzát, akik hozzájárultak az ő szeretett Kalschingjának felvirágzásához, vagy onnét származtak. Szinte elkészült már elődje, a mindenki által nagyra becsült Gerschtenkorn dékán, vikárius és tanfelügyelő életrajzával, akinek portréja a plébániai levéltárban volt. Róla beszélték, hogy a polletitzi iskolában tett tanfelügyelői látogatásain olykor a következő verset íratta fel egy diákkal a táblára:

Polletitz du bist ein wahrer Edelsitz Kalsching liegt zu deinen Füßen, von dort aus wir dich freundlich grüßen.

Polletitz/Boletice, igazi nemes település vagy te, lábadnál fekszik Kalsching/Chvalšin, ahonnét melegen üdvözlünk téged.

A kájovi Feigl atya, Polletitz egykori plébánosa itteni vizitációi során igen dicsérte és rendkívüli ünnepélyességgel tudta recitálni ezt a mondókát. Polletitz, a valamikori királyi birtok valóban nemes település volt.

Nemcsak Kalschingból, de Németországból is melegen üdvözli a ma magányos és elhagyatott Polletitzet, valamennyi egykori lakóját, s minden egykori kalschingit is az egykori dékán, Schwarzbauer.”

A reneszánsz Csehország leghatalmasabb főúri családja, a Rosenbergek az ország déli részén, a Moldva felső folyása mentén építették ki tartományúri hatalmukat. Český Krumlovból, a család egyik székhelyéről elindulva az út a Moldva mély völgyében kanyarog fel – azaz délnek – Rožmberk várához, a család másik székhelyéhez, s onnan tovább Vyšší Brodra, az általuk alapított pompás ciszterci kolostorhoz. Az utat kétoldalt kísérő fenyőerdő szálfái között látni, ahogy a Moldva, itt még keskeny hegyi folyó, a napfényben csillogva, zúgva, hegyi patakocskákat magába gyűjtve fut lefelé, vízesésein raftingosok és kajakosok siklanak le egymás után hosszú sorokban.


Ha az ember változatosságra vágyik, mindjárt Krumlov után, Větřnínél felkanyarodhat a hegyek közé, s néhány szerpentin múlva, Bohdalovice falucskát elhagyva gyönyörű fennsík tárul ki előtte. Lágyan hullámzó domboldalakon érett búzatáblák és átható, fűszeres illatú virágos mezők, a patak völgyében fűzfasorok és a dombok tetején fenyőligetek, s a távolban a Moldván túl emelkedő Poluška-hegység kilencszáz méteres csúcsai. És sehol egy falu, egy tanya, amerre a szem ellát.




A táblák között kanyargó út olyan keskeny, hogy ha szembejönne egy autó, nem férnénk el ketten. De nem jön szembe egy sem, míg a Strážný-patakot követve ismét le nem ereszkedünk a Moldvához. Közvetlenül a túlparton, meredek domb tetején karcsú, hófehér gótikus templom: Zátoň, németül Ottau Keresztelő Szent Jánosnak szentelt plébániatemploma.


A ma csupán kilenc lakosú falu, mint Valentin Schmidt ciszterci szerzetes írja Die Benediktinerpropstei Ottau in Südböhmen c. 1915-ös tanulmányában, Dél-Csehország legrégebbi dokumentált települése. A Moldvának itt, a templomtól néhány száz méterrel feljebb kitűnő gázlója van, amelyen ilyenkor, szárazabb időben akár autóval is át lehet hajtani, s amely körül most a raftingosok Český Krumlov előtti utolsó nagy kempingje terül el, pompás halvendéglőkkel. A templomdombon egykor a gázlót vigyázó vár állt, amelyet I. Břetislav fejedelem adományozott 1037-ben az ostrovi bencéseknek. A vár helyén még 1310 előtt bencés prépostság épült, amelyet a huszita háborúk idején, 1430 körül romboltak le. Ezt követően szerzik meg a települést – úgy tűnik, hamis oklevelekkel – a Rosenbergek, akik 1510 körül építik a prépostság romjain a mai, gyönyörű hálóboltozatos, későgótikus templomot és plébániaépületet. Az ő címerük, a Dél-Csehország szinte minden városkájában látható ötszirmú rózsa díszíti a templom apszisát.


A templomkertbe lépve különös temető látványa fogad. Katonás rendben sorakozó csonka kövek, minden felirat nélkül. Némelyikük felső része még többé-kevésbé ép, s vascsonk áll ki belőle. Egykori sírkeresztek talapzatai. A valaha rajtuk álló vas kereszteket talán ócskavasnak vitték el. Amelyiken még áll – utólag visszaerősítve – a kereszt, azon német név olvasható.





A templom háta mögött és másik oldalán a körítőfal előtt több kereszt és sírkő is többé-kevésbé épen maradt. Ezt a részt a német lakosság elűzése után valószínűleg hamar benőtte a bozót, s így a vas kereszteket már nem gyűjtötték össze ócskavasnak, mint a bejárat előtti részen. Csupán a fényképeket verték le róluk még idejében.








A bejárat előtti két sor kőcsonk végén újonnan állított szürke márványtábla, cseh és német nyelvű felirattal.

Zum Gedenken an alle Menschen, die hier auf diesem Friedhof ihre letzte Ruhe fanden, und deren Gräber größtenteils nicht mer existieren. Bis zum Jahre 1946 lebten in der Pfarrei Ottau mit seinen damals 14 Pfarrorten mehrheitlich deutschsprachige Bewohner, denen der Böhmerwald seit Jahrhunderten Heimat war. Die 14 Pfarrorte waren:

Mindazok emlékére, akik ebben a temetőben találtak végső nyughelyet, s akiknek sírjai túlnyomórészt már nem léteznek. 1946-ig Ottau egyházközségben és a hozzá tartozó akkori 14 településen többnyire német nyelvű lakosok éltek, akiknek a Cseh-erdő évszázadok óta otthonuk volt. Az egyházközség 14 települése ezek voltak:

Ottau – Zátoň, Schömern – Všeměry, Stubau – Dubova, Lobiesching – Lověšice, Lobieschinger Ruben – Lověšické Rovné, Stömnitz – Jistebník, Wieles – Běleň, Kropsdorf – Zábraní, Pramies – Branná, Hochdorf (teilweise) – Nahořany (část), Ebenau – Zátoňské Dvory, Hoschlowitz – Hašlovice, Zistl – Dobrné, Luschne – Lužná

Gestiftet im Jahre 2010 von der Pfarrgemeinschaft Ottau im Namen der ehemals 1400 Pfarrangehörigen.

Állíttatta 2010-ben az ottaui egyházközség az egykori 1400 egyházközségi tag nevében.

Reinhold Fink 2006-ban megjelent Zerstörte Böhmerwaldorte (A Cseh-erdő elpusztított települései) című munkája szerint – amelyben 801 eltűnt dél-csehországi német település adatait sorolja fel – Ottauban 1930-ban 48 német és 9 cseh élt, 2005-ben 9 lakos. Schömernben 1930-ban 71 német és 9 cseh, 2005-re a falu eltűnt. Stubauban 1930-ban 70 német és 6 cseh, 2005-ben 7 lakos, az egykori faluból 2005-ben csupán két ház áll. Lobieschingben 1930-ban 112 német, eltűnt. Rubenben 1930-ban 69 német, eltűnt. Stömnitzben 1930-ban 96 német és 3 cseh, 2005-ben 8 lakos, egykori 24 házából csak 5 áll. Wielesben 1930-ban 83 német és 4 cseh, 2005-ben 6 lakos, 16 házából 3 áll. Kropsdorfban 1930-ban 72 német, eltűnt. Pramiesben 1930-ban 42 német, eltűnt. Hochdorfban 1930-ban 143 német és 1 cseh, 2005-ben 9 lakos, 26 egykori házából 6-ban laknak. Ebenauban 1930-ban 147 német és 4 cseh, 2005-ben 21 lakos 29 házából 10 áll. Hoschlowitzban 1930-ban 158 német és 7 cseh, 2005-ben 38 lakos, 31 házából 13 áll. Luschnéban 1930-ban 122 német és 22 cseh, 2005-ben 30 lakos, 11 házából 7 áll. Zistlben 1930-ben 94 német és 1 cseh, 2005-ben 50 lakos, 17 házából 15 áll. Az utóbbi négy település nagyobb mai lélekszámára magyarázatul szolgálhat, hogy egymás után következnek a Moldva partján, a forgalmas krumlovi út mentén, s házaik szemmel láthatóan jórészt az utóbbi 15-20 évben épültek.

A 14 név között nem szerepel az önálló nevet viselő számos tanya és épületcsoport, mint például az Ottautól két kilométerrel lejjebb a Moldva partján álló Ziehensackmühle avagy Hauber-féle malom (Haubermühle, Hauberův mlýn), amelyeknek lakóit 1946-ban ugyancsak egytől egyig deportálták, s a településeket elpusztították.


A Csehországban 1877-1880 között elvégzett harmadik osztrák-magyar katonai felmérés térképét a Google-térképre vetítő Mapire-on a 19. század végén még falvak, tanyák, kápolnák, magányos épületek tarkítják azt a hatalmas területet, amelyen ma egyedül Slubicét/Schlumnitzot találjuk a maga három házával és öt lakójával. Azt a gyönyörű, termékeny és néptelen dombvidéket, amelyen épp az imént haladtunk keresztül Zátoňig.


A jóformán színtiszta német lakosságú dél-csehországi hegyvidéken – németül Böhmerwaldban, csehül Šumavában, magyarul Cseh-erdőben – 1945 folyamán csak kevés helyen került sor olyan véres pogromokra, amilyet északabbra, a vegyes lakosságú területeken tömegével követett el a német lakosság ellen a cseh hadsereg és a felheccelt tömeg, Beneš elnök május 12-i brünni és 16-i prágai beszédének útmutatását követve, amelyekben a csehszlovákiai német és magyar lakosság „kompromisszum nélküli likvidálására” szólított fel. 1945 őszéig így is 800 ezer németet űztek el „spontán módon” („divoký odsun” „vad kitelepítés”, ahogy a cseh irodalom nevezi) otthonából. Az október 25-i Beneš-dekrétum a teljes német lakosságot minden vagyonától megfosztotta, s az 1946. május 8-i nemzetgyűlés az ellenük október 28-ig elkövetett valamennyi bűntényre amnesztiát hirdetett. A még Csehországban maradt németeket – a korábban elűzöttekkel együtt összesen három millió embert – 1946 januárjában rajtaütésszerűen telepítették ki Németországba, ill. kisebb részt Ausztriába. A kitelepítések során több mint kétszázezer német vesztette életét. Míg az észak-csehországi német falvak a beköltöztetett cseh zsellérek, felvidéki magyar és cseh osztályellenség kényszermunkások – mint Hrabal Őfelsége pincére voltam főhőse – és cigányok keze nyomán nyomán pusztultak el, a dél-csehországi német falvakat a kommunista rendszer a vasfüggöny közelsége miatt inkább hagyta elnéptelenedni, sőt ahol szükségesnek ítélte, a hadsereggel számoltatta fel.


Az emlékkő feliratában figyelmet érdemel a követ állíttató „ottaui egyházközség” kifejezés, amely nem a jelenlegi zátoňi egyházközséget jelenti, hiszen itt annyira nincsenek már hívők, hogy a české budějovicei püspökség sematizmusa szerint misét sem tartanak a plébániatemplomban. A „Pfarrgemeinschaft von Ottau”-t a közeli Rubenből származó Hans Puritscher hívta életre 1984-ben a bajorországi Hitzhofenben az egyházközség valamennyi településéről kitelepített németek egyesületeként. A Kirta, ahogy helyi tájszólásban mondják, a bársonyos forradalom után nem sokkal, 1991. szeptember 1-én már a zátoňi plébánián tartotta ünnepi ülését. Ettől fogva hozzák rendbe fokozatosan a templomot és a temetőt, saját költségükön, éppúgy, ahogy a Cseh-erdő számos más templomát – például a kájovi/gojaui búcsújáró templomot – is túlnyomórészt az onnan elűzött németek költségén állítják helyre. A munkák előmeneteléről az e célból 2001-ben alapított „Förderkreis St. Johannes Enthauptung, Ottau” kiadványa és honlapja ad tájékoztatást.


Vihar jön a Moldva felől, kifordulunk a templomkertből, hogy a hegyeken át még szárazon Rosenbergbe érjünk. Lefényképezem a templomot a viharfelhőkkel. Most nézem meg a két elhagyatott melléképületet is. Balra az egykori plébániaépület, amelyet az 1990-es privatizáció lázában szerzett meg és változtatott háromcsillagos szállodává „Hotel Fara” („Plébánia Hotel”) néven egy magánember. A Kirta 1991-ben még itt tartotta első ülését. Azóta bezárt, csupán orosz nyelvű (!) honlapja él mindmáig.


A jobb oldali, kétszintes, hétablakos épület úgy néz ki, mint ami valamikor fontos szerepet játszott a közösség életében: bolt lehetett, nagygazda háza, közigazgatási épület. Most csupasz üresen áll, német vásárló után könyörög.








Český Krumlovban ülök, ahol a Moldva a városba lép, a hostel fából ácsolt teraszán, a folyó fölött. Hajnalodik. Miközben ezt írom, hallom magam alatt a Moldva szakadatlan zúgását, a két vízesés robaját. A számítógépről Smetana Moldváját hallgatom. Elképzelem a programzene tételeit, ahogy a Böhmerwald csillogó vízcseppjeiből, forrásaiból, hegyi patakocskáiból, a Hideg- és Meleg-Moldvából lassan összefonódik a folyó, felhangzik a Moldva-motívum, a cseh parasztok esküvői táncai, a cseh múlt lovagvárai magasodnak, aztán a folyó immár dúr motívummal üdvözli Arany Prágát, mielőtt fenségesen egyesülne az Elbával. A dicsőséges cseh Moldva. A képernyőn pedig olvasom a deutschböhmisch Moldvának, az elűzött németek privát himnuszának szövegét.


Bendřich Smetana: Moldva (Hazám, 2. tétel). Karajan & Berlin Philharmonic Orchestra

Af d’Wulda, af d’Wulda scheint d’Sunn a so gulda geh i über d’Bruck. Furt schwimman die Scheida tolaus ullweil weida und koans kimmt mehr zruck.

A Moldván, a Moldván milyen aranylón ragyog a nap ahogy átmegyek a hídon. Úsznak egyre a szálfák ki a völgyből, mindig tovább, és egyik sem tér vissza soha többé.

Az egyes országokban élő, s egymást a rokontól az ellenségig terjedő skála változatos pontjain számon tartó cigány etnikai alcsoportok megkülönböztetése szinte reménytelen feladat a kívülálló számára. Különösen így van ez a Krímben, ahol a mesterségek, nyelvjárások és leszármazás szerinti hagyományos felosztást megkettőzi még egy alapvető szempont: tatár cigány, vagy nem-tatár cigány.


A 18. század végi orosz hódítás után a Krímben jóformán minden népcsoportból, zsidóból, örményből és cigányból is kettő volt: tatár és nem tatár, a „mienk”, és „jövevény”. Az ötszáz éves tatár asszimiláció következtében még azok az etnikumok is, akik vallásuk vagy foglalkozásuk miatt megőrizték önálló identitásukat, tatárra cserélték fel eredeti nyelvüket. A Selyemútnak a Krímtől Lengyelországig vezető szakaszát kezükben tartó krími örmények és karaita zsidók még a 17. századi Lembergben is tatárul beszéltek, s csak liturgikus nyelvként használták az örményt vagy a hébert. Az utóbbiaknak a galíciai Halicsban fennmaradt csoportja – mint arról külön is írunk majd – máig héber betűkkel, de tatár nyelven feliratozza sírköveit. És mindkét csoport máig megkülönbözteti magát az orosz hódítás után beáramló örmény nyelvű örményektől és jiddis nyelvű askenázi zsidóktól.


A krími cigányok első, „tatár” csoportja, a magukat türkméneknek nevező gurbetek saját hagyományuk szerint a tatárokkal együtt érkeztek a Krímbe, mint hivatásos lókereskedők, s azok is maradtak a forradalomig. Nemcsak a félszigeten, de az egész novorosszijai sztyeppén is ménesszámra hajtották a vásárokra a lovakat, s leggazdagabb tagjaik vagyonát húszezer ezüst rubelre becsülték. A „tatár” cigányok más, többé-kevésbé nomád csoportjai is elsősorban mesterségek szerint szerveződtek: a demerdzsik vándor kovácsok voltak, az elekcsik szitakészítők és kosárfonók, a dauldzsik a tatár esküvői és ramadani ünnepségek hivatásos zenészei. Noha valamennyien szunnita muzulmánnak vallották magukat, a tatárok mégis gyanakvással tekintettek rájuk, mert iráni eredetükre utaló számos síita szokást is gyakoroltak. Egyes csoportjaik állítólag a „Nincs más isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája” második része helyett „és Ali, az Istenhez hasonló” formulát használták, s a síita mártírok szent hónapjában zászlókkal és dobokkal, Hasszánt és Husszeint siratva járták a falvakat.


Az orosz hódítás után kezdődött meg a birodalom más részeiből, elsősorban Moldovából és Besszarábiából a „lahinnak”, lengyelnek nevezett nem-tatár cigányság beáramlása. Foglalkozásra nézve elsősorban ajudzsik, medvetáncoltatók voltak, vándor mutatványosok, akik a falusi cirkusz mellett kártyavetéssel, tenyérjóslással, varázslással keresték szűkös kenyerüket. Oláhul beszéltek, és muzulmánnak vallották magukat, de mecsetbe nem jártak, ünnepségeiket ismeretlen, iszlám előtti szertartások szerint végezték, s még az 1835-ös összeírás idején is kettős, muzulmán és nem-muzulmán néven diktálták be magukat: „Mehmet avagy Kili, Oszmán avagy Arnaut, Hasszán, aki Murtaza is…” Vándorlásuknak az 1809-es cári rendelet vetett véget, amely letelepedni kényszerítette őket. Ekkortól sajátítják el a korábbi cigány csoportok mesterségeit, amelyektől azonban mindvégig megkülönböztették magukat.


A cigányok a nagyobb városokban egy-egy cigánynegyedben telepedtek le, amelyeken belül az egyes csoportok továbbra is megőrizték különállásukat. A legnagyobb telep a szimferopoli Ciganszkaja Szlobodka volt, a tatár óváros szélén. A huszadik század elején közel háromszáz cigány családot számláltak itt össze, családonként nyolc-tíz fővel, akik főként kovácsmesterséggel és háztartási eszközök készítésével, szénégetéssel és házalással foglalkoztak. De ekkorra már oroszok és tatárok is szép számmal éltek a Szlobodkán, amely a város nyomornegyedének, és a járványok örökös fészkének számított, s a felszámolására tett kísérletek ellenére az is maradt egészen az 1940-es évekig.

„Ez a környék”, írja N. A. Szvjatszkij Oroszország és a Krím cigányairól (Szimferopol, 1888) c. könyvében, „nem hasonlít a mi utcáinkra. Primitívségével és rendezetlenségével sokkal inkább emlékeztet a vándor cigánytáborokra. Az apró, szegényes házikókat minden rend nélkül oda építik, ahová tetszik. Olykor néhányat egymással egy sorba, s a köztük és a legközelebbi házak között lévő terület egyetlen közös udvart alkot, ahol a cigány családok zajos, gondtalan és nyüzsgő mindennapi életüket élik. A cigány házak többnyire egyetlen, háromszor három méteres szobából állnak, konyha, kamra és minden más melléképület nélkül. A szoba többnyire üres, gyakran még tűzhely sincs benne. A közös tűzhely az udvaron áll, egy „szekérnek” nevezett helyen, egyetlen agyagfallal védve a széltől.”

Hogy ki tatár és ki nem, az az 1940-es években vált igazán fontossá. A megszálló német hadsereg ugyanis, amely a Krímben számított a tatárok támogatására, a tatár nemzetiségűnek tekintett zsidókat (karaitákat és krimcsakokat) és cigányokat megkülönböztette a kiirtásra szánt „egyéb” zsidóktól és cigányoktól. A cigányok ezért mindannyian tatároknak íratták össze magukat, s maguk a tatárok is támogatták őket. Amikor 1941. december 9-én az Einsatzgruppe „D” fegyveresei körülvették a Ciganszkaja Szlobodkát, s elkezdték teherautókra rakni és kivégzésre szállítani az itt élőket, a tatár önkormányzat tiltakozására le kellett állítaniuk az akciót. Bahcsiszarajban pedig, ahol már szintén kivégzésre gyűjtötték össze a helyi cigányokat, a tatár önkormányzat vezetője jelentkezett a német egység parancsnokánál, és kérte, hogy válasszon ki tetszőleges három férfit a cigányok közül. Majd a parancsnok jelenlétében nadrágjukat letolva és körülmetélt nemi szervükre mutatva közölte, hogy lemond tisztségéről, mert nem tud felelősséget vállalni a lakosság együttműködéséért, ha a németek muzulmánokat mészárolnak le. Az akciót ezúttal is leállították.



Usul-usul. Krími tatár népdal.

A Krímbe visszatérő szovjet hatóságok aztán 1944. május 18-án ugyancsak a német összeírások alapján állították össze a deportálandó tatárok szerelvényeit, s a tatárként összeírt cigányokat is közéjük sorolták. A cigányok tiltakozására az volt a válasz: „Ha valaki, hát a németek tudták, ki a zsidó és ki a cigány. Ha nem vittek el titeket, bizonyára tatárok vagytok.” A deportált cigányok túlélői közül csak kevesen vállalták azt a vesszőfutást, amelyet az illegálisan a Krímbe visszatérő tatároknak kellett kiállniuk az 1960-as évektől. Többségük Krasznodar megyében él, s ott folytatják mindmáig vándor kovács és házaló mesterségüket.


A Ciganszkaja Szlobodkán már rég nem élnek tatár cigányok, de a telep mint szociális öntőforma máig szakadatlanul termeli újjá a nyomorúságot, és árasztja ki azt az egész tatár óvárosra. Bejárata a Fehér-mecset közelében nyílik, ahol előző szimferopoli sétánkat befejeztük. Itt áll az egykori cigány mecset, 1945 óta szovjet tiszti lakóház, amelyet a tatár közösség egyelőre eredménytelenül próbál mecset céljára visszaszerezni. Közvetlenül mellette emelkedik a Világ Anyja, a Tüzes Trón Királynője, a Föld Uralkodója, a Fáraó, Szfinx és Messiás palotája. Az uralkodónő a telep bejáratánál fogad, s csekély hűbéradó fejében jóindulatáról és védelméről biztosít. Szükségünk lesz rá.


Noha a szegénység változatlan, a „zajos, gondtalan és nyüzsgő mindennapi életnek” már nyoma sincs. Lelakott házak, bezárt kapuk, mintha volna még mit ellopni a földszintes hosszú udvarokból. A kapu mögül kisgyerek, öregasszony figyel. Az utcán csak a nyitott kanálisban ételt kereső magányos kutyák kószálnak, olykor egy-egy járókelő, aki bizalmatlanul néz az idegenre, nem fogadja a köszönést. Bolt, kocsma, ha van is, zárva. Egy hulladéktelep előtt három zsák krumplit, néhány darab dinnyét árulnak egy teherautó hátuljából.


Az egyre szegényebb, szűkebb, meredekebb utcák nagy, beépítetlen, sziklás platóra futnak ki. A platót lusta varjúsereg uralja, egészen közel engedik magukhoz az embert, csak az utolsó pillanatban rebbennek fel. A dombtetőn üres autó áll, utasait sehol sem látni. A domboldalon az egykori szkíta vár, Neapolis Scythica bástyájának romjai, innen már lelátni Szimferopol iparnegyedére. A gyárak felől két öregember vág át a mezőn, egykori szovjet pártfunkcionárius alkatú férfi sétáltatja megtermett kutyáját. Megállnak, merev tekintettel figyelik az idegent, amíg a dombot körbejárva újra el nem tűnik az egykori óváros labirintusában.


Hosszú udvar előtt idős cigány asszony pásztázza az utcát.„Mit fényképez?” „Hogy milyen itt, hogy hogy élnek.” „Nincs abban semmi érdekes. Bár eltűnne úgy, hogy senki sem tudott volna róla. Fényképezzen le inkább engem, legyen valami szép emléke.”

Ha az ember késő délután vág neki a hegynek Alsóvisó/Vișeu de Jos felé a máramarosi Izakonyháról – jiddisül קעכניא, románul Cuhea egészen 1973-ig, amikor Ceaușescu megajándékozta a legendás vajda, Bogdan nevével, az új rendszer pedig 2008-ban bronz szoborcsoportjával –, és hat kilométer múlva, nem sokkal azelőtt, hogy beérne Kisbocskó/Bocicoel falujába, a hegygerincről még egyszer visszatekint, lenyűgöző látvány tárul ki előtte. Az arany óra ezer meleg árnyalattal festi színesre a hegyi patakoktól szabdalt domboldalakat, amelyek fokozatosan ereszkednek le az Iza folyó párában úszó völgyéig, majd onnan ismét lépcsőzetesen emelkednek a nem is olyan távoli Cibles-hegyláncig, amelyet balról jobbra szinte szabályos közönként tagolnak a Cibles/Țibleș (1839 m), a Hunyadi/Hudin (1615 m), a Székelykő/Secului (1311 m), s egészen jobbra a nemrég említett Gutin/Gutâi (1443 m) csúcsai. Az Iza medencéje csupán az egyik a Máramarost alkotó négy nagy folyóvölgy – Visó, Iza, Mára, Szaplonca – közül, de ez a látvány mégis mintha az egész Máramarost foglalná össze páratlan módon. Nem véletlenül tettem éppen ezt a tavaly májusi képet az első máramaros-bukovinai túránk beharangozójának élére.


Az Iza völgyéből a gerincig, majd onnan lefelé a Visó völgyéig kanyargó keskeny utat nem sokan ismerik, útikönyvek nem ajánlják, s még a Google útvonaltervező is kerülőt javasol helyette. Ennek ellenére, ahogy mi tavaly májusban, úgy sokan mások is megtalálták ezt az elrejtett kilátópontot, s az innen készült felvételek, éppúgy, mint nálunk, ikonikus szerepet játszanak a különféle máramarosi kiadványokban.


Dan Dinescunak és Ana Bârcănak a máramarosi faépítészetről szóló alapvető munkája, a The Wooden Architecture of Maramureș (1997) – amelyből már idéztük a jódi templom hasonlóképpen ikonikus képét, s még az egész könyvről is írunk – a máramarosi falvakról szóló összefoglalását kezdi ezzel a képpel (kattints rá). Május helyett már nyár végén járunk, a nyárfák ezüstös levelei már besűrűsödtek, s az előtérben már ott magasodik a jellegzetes máramarosi szénaboglya.


Talán épp ezt a szénaboglyát rakják meg a bukaresti Florin Andreescu nemrég megjelent gyönyörű albumában: Maramureș, țară veche (Máramaros, ősi föld, 2011), amelyről szintén hamarosan írunk. És ugyanebben az albumban néhány lappal később a táj jobb oldala is kinyílik, a háttérben a Gutinnal.


A táj bal oldala pedig a finn Metaneira kiadó kitűnő, több mint 500 oldalas Máramaros-útikalauzának (2007) a tartomány földrajzáról szóló fejezetét vezeti be (kattints rá). A kép jó tíz éve készülhetett: a magányos nyárfával, mint tavaly májusi képünk mutatja, már sarjak sokasága konkurrál, de a kis almafa két terasszal följebb nem sokat nőtt azóta.


A további ikonikus képek elkészítése olvasóinkra vár, elsősorban azokra, akik velünk tartanak június végi máramarosi túránkon, vagy – ahogy egyre inkább érik – annak megismétlésén augusztus 20-24 között.

Ma a berlini Deutsches Historisches Museumban jártam, hogy megnézzem a nagy hírveréssel beharangozott első világháborús kiállítást. A kiállításra sok szót vesztegetni kár, amikor egy is leírja: unalmas. A pincében egyetlen nagy teremben, zaklatott installációval próbálják bemutatni az első világháború teljes történetét. A próbálkozás kudarcba fullad. Aki nem ismeri részletesen a világháború menetét, annak az egy-egy hadszíntér nevével jelzett boxokban hatásvadász módon – ach, wie schrecklich, der Krieg! – bemutatott tárgyakból egyáltalán nem áll össze egységes kép, aki pedig ismeri, az világosan látja a válogatás esetlegességét és közhelyességét. Nem is írtam volna róla, ha közvetlenül a kijárat előtt, a háború utáni fejleményeket tárgyaló boxban meg nem akad a szemem egy utolsó kiállítási tárgyon.


A jó méter széles bronz emléktábla valaha a horvát parlament épületét díszítette, ma a zágrábi Horvát Történeti Múzeum őrzi. Felirata szerint – „narodno vijeće na spomen proglašenja slobodne nezavisne države slovenaca hrvata i srba u hrvatskome saboru, XXIX. X. MCMXVIII.” – a nemzeti tanács emelte annak emlékére, hogy 1918. október 29-én a horvát parlamentben kikiáltották a szlovének, horvátok és szerbek szabad és független államát. A három népet megszemélyesítő három klasszikus öltözetű nőalak egymás kezét fogja. A bal- és jobboldali figura szabad kezével tartja Nagy-Horvátország és Nagy-Szerbia sokféle tartományból kompilált címerét. A középsőnek ugyan mindkét keze foglalt, ámde hogy ő se maradjon címer nélkül, a lába alá kap egyet.


Hogy a három délszláv testvérnép meg akarja ünnepelni egyesülését a horvát parlament falán, lelkük rajta, bár a gesztus őszintesége felől komoly kételyt ébreszt a permanens testvérháború, amelyet tollal és géppuskával azóta is vívnak egymás ellen. De hogy ez alkalomból szükségesnek látták aere perennius megörökíteni Magyarország (heraldikailag hibás) címerének megtiprását is, amellyel Horvátország az egész világháborút közös oldalon vívta végig, amelyet soha nem győzött le, hanem a békeszerződés rendelkezéséből szakadt el tőle, s amellyel nyolcszáz éven át perszonálunióban volt, közösen harcolva az oszmán birodalom és balkáni martalócai ellen, úgyhogy mintha itt a saját címerét és nyolcszáz évét taposná meg – az már az újonnan létrejött kelet-európai kisállamok patológiájának része, s egyben arra is magyarázat, hogy minden történelmi megfontoláson és szükségszerűségen túl hogyan válhatott annyira fájdalmassá az a békeszerződés, amelynek épp ma emlékezünk meg kilencvennegyedik évfordulójáról.

Ivo Kerdić, a szobrász, számos világháború utáni hazafias szobor és érme alkotója külföldi tanulmányútjain szemmel láthatóan alaposan megtanulta a római klasszicizmus alapelveit. Úgy tűnik azonban, hogy sem ő, sem megbízói nem hallottak soha a klasszikus Róma legfontosabb alapelvéről, amellyel évszázadokon át meg tudta őrizni és felvirágoztatni hódításait, s amelyet Vergilius négy szóban foglal össze az Aeneis híres 6.762 sorában:


Az elv második felét bőven volt alkalmuk megtanulni 1991 és 2001 között. Az első felét, úgy tűnik, nem tanulták meg sohasem.