Ma a berlini Deutsches Historisches Museumban jártam, hogy megnézzem a nagy hírveréssel beharangozott első világháborús kiállítást. A kiállításra sok szót vesztegetni kár, amikor egy is leírja: unalmas. A pincében egyetlen nagy teremben, zaklatott installációval próbálják bemutatni az első világháború teljes történetét. A próbálkozás kudarcba fullad. Aki nem ismeri részletesen a világháború menetét, annak az egy-egy hadszíntér nevével jelzett boxokban hatásvadász módon – ach, wie schrecklich, der Krieg! – bemutatott tárgyakból egyáltalán nem áll össze egységes kép, aki pedig ismeri, az világosan látja a válogatás esetlegességét és közhelyességét. Nem is írtam volna róla, ha közvetlenül a kijárat előtt, a háború utáni fejleményeket tárgyaló boxban meg nem akad a szemem egy utolsó kiállítási tárgyon.
A jó méter széles bronz emléktábla valaha a horvát parlament épületét díszítette, ma a zágrábi Horvát Történeti Múzeum őrzi. Felirata szerint – „narodno vijeće na spomen proglašenja slobodne nezavisne države slovenaca hrvata i srba u hrvatskome saboru, XXIX. X. MCMXVIII.” – a nemzeti tanács emelte annak emlékére, hogy 1918. október 29-én a horvát parlamentben kikiáltották a szlovének, horvátok és szerbek szabad és független államát. A három népet megszemélyesítő három klasszikus öltözetű nőalak egymás kezét fogja. A bal- és jobboldali figura szabad kezével tartja Nagy-Horvátország és Nagy-Szerbia sokféle tartományból kompilált címerét. A középsőnek ugyan mindkét keze foglalt, ámde hogy ő se maradjon címer nélkül, a lába alá kap egyet.
Hogy a három délszláv testvérnép meg akarja ünnepelni egyesülését a horvát parlament falán, lelkük rajta, bár a gesztus őszintesége felől komoly kételyt ébreszt a permanens testvérháború, amelyet tollal és géppuskával azóta is vívnak egymás ellen. De hogy ez alkalomból szükségesnek látták aere perennius megörökíteni Magyarország (heraldikailag hibás) címerének megtiprását is, amellyel Horvátország az egész világháborút közös oldalon vívta végig, amelyet soha nem győzött le, hanem a békeszerződés rendelkezéséből szakadt el tőle, s amellyel nyolcszáz éven át perszonálunióban volt, közösen harcolva az oszmán birodalom és balkáni martalócai ellen, úgyhogy mintha itt a saját címerét és nyolcszáz évét taposná meg – az már az újonnan létrejött kelet-európai kisállamok patológiájának része, s egyben arra is magyarázat, hogy minden történelmi megfontoláson és szükségszerűségen túl hogyan válhatott annyira fájdalmassá az a békeszerződés, amelynek épp ma emlékezünk meg kilencvennegyedik évfordulójáról.
Ivo Kerdić, a szobrász, számos világháború utáni hazafias szobor és érme alkotója külföldi tanulmányútjain szemmel láthatóan alaposan megtanulta a római klasszicizmus alapelveit. Úgy tűnik azonban, hogy sem ő, sem megbízói nem hallottak soha a klasszikus Róma legfontosabb alapelvéről, amellyel évszázadokon át meg tudta őrizni és felvirágoztatni hódításait, s amelyet Vergilius négy szóban foglal össze az Aeneis híres 6.762 sorában:
parcere subiectis et debellare superbos
kímélni az alávetetteket és megalázni a gőgösöket
Az elv második felét bőven volt alkalmuk megtanulni 1991 és 2001 között. Az első felét, úgy tűnik, nem tanulták meg sohasem.
