  |
Kavicsok a sírokon.Egy gyerek játékai, kőből faragott játékok.
Egy vonat, egy repülő, egy autó. Nizza, végállomás. Nice terminus. Nice, Nizza, Niza, Nica, Nissa, Ніцца, Ηίκαια, Nicea, Nicaea, Nisa, Ницца. A Riviéráról álmodtak, aztán megkapták az útlevelet, megszerezték a vízumot, megvásárolhatták a jegyet, és voilà, az ember felpakolja a gyerekeket, a dajkát, a nagymamát, a hajadon nagynéniket, a tüdőbajos nagybácsit, a kutyát, a papagájt, a cselédet. Az ember letelepszik Franciaországban, iskolába küldi a gyerekeket, dolgozik, még többet dolgozik, megszerzi az állampolgárságot, katonai szolgálatot teljesít, meghal Franciaországért.
Az ember meghal.
A nizzai zsidó temető közel másfél évszázada a várdomb tetején terül el, szemközt a tengerrel.
A sírokon régi, megbarnult, kikapart, megfakult fotók, mosolygó, vagy elgondolkodó, vagy komor, vagy büszke arcok.
Kijevben születtek, Varsóban, Kisinyovban, Mariupolban, Kherszohban, Odesszában vagy Nyikolajevben, Kaunasban, Berlinben, Szentpétervárott, Lwówban, a bukovinai Radautzban, amely ma Rădăuți Romániában, Algériában, Oranban vagy Constantine-ban, Taganrogban, Konstantinápolyban vagy Londonban, a burmai Rangoonban, vagy Kairóban. Johannesburgban.
Nizzában haltak meg, vagy Mentonban, vagy olykor még távolabb, de családjuk visszahozatta őket ide, az övéikhez. A tenger fölött ragyogó napfényre.
A fekete években, amelyek itt még mindig kevésbé feketék voltak, mint másutt, némelyikük messze Keleten halt meg. Belőlük csak az emlékükre felvésett néhány sor maradt.
Némelyik sírkő meglepően archaikus. Ide hozták át ugyanis a korábbi zsidó temető régi sírköveit is, amely valaha a domb aljában állt. A legrégebbi sírkő 1540-ből való. Másokon a megzöldült réz betűk a kőben tükrözik az egykor élő nyelvek sokaságát: francia, héber, lengyel, olasz, 1918 előtti régi helyesírású orosz, angol, német. És kőbe vésett, megfakult betűk, elfelejtett szavak.
A kövek lassan elmaradnak az emlékeket kereső látogató lábai alól. Odalenn, a fák alatt, a vakító kék tenger.
